Szöveges változatban is:
Hát bizony másodjára sem könnyebb, de mivel már tudni véltem, mi vár rám, jobban féltem tőle egy fokkal mégis tudatosabban készülhettem rá. Bár az ember lánya ilyenkor nem hogy úrinőnek, még nőnek sem igazán érzi magát, mégis találhatók olyan kapaszkodók, amik a gyorsabb felépülésre ÖSZTÖNÖZNEK. Először is, és talán ez a legfontosabb, az otthon bennünket váró másik gyermek képe és hiánya az, amitől az ember összeszorítja a fogát és újra föláll az ágyból. Igaz, hogy a büdös kölke láthatóan kellemesen töltötte ezeket a napokat is, de a remény élt bennem, hogy mégis örülni fog, ha már mindkét szülője otthon lesz.
Ott van még a szülőtárs iránti figyelem is: ő már végigküzdött velünk egyet, és kellőképpen aggódott akkor is, most is, nem nehezíthetjük a lelkét tovább, éppen elég könnyet látott és átkozódást hallott tőlünk.
Aztán volt egy ijesztő jelenet is, amitől az érzett fájdalom, illetve a fájdalomtól való rettegés háttérbe szorult, amikor a nyálát félrenyelő apró csomaghoz pattanni kellett - bár végül a hívógombra reagáló személyzet mégis gyorsabban ért be.
No, és a papíremberségtől való félelem, és a szomszéd szobában lábadozó friss anyuka meglepően egyenes tartása és csinos pizsamája legalább annyira hatott az egómra. Ha harc, hát legyen harc! - a második napon túlestem a hajmosáson és a délutáni folyosós köreimet már én is az egy fokkal csinosabb pizsamámban róttam.
Az ember lánya, bár az öröme határtalan, egyben elég nyomorultul is érezheti magát, ilyenkor talán még nehezebben viseli a környezetében tapasztalt KISZÚRÁSOKAT. Például a minden bizonnyal nagy gonddal megtervezett fürdőszobába olyan ember vásárolhatta a pici kukákat, aki egy dolgot életében még nem csinált: nem szült, nem próbált belegyömöszölni semmit sajgó sebbel egy ekkora tárgyba.
A császár másnapján beköszönő, allergiásnak tűnő köhögés, az elmúlt hónapok fejfájás-mentessége után rögtön visszatérő frontérzékenység szintén nem lélekemelő, ahogy a szülőtárs - korábban már említett - napi két-három könnyezésbe fulladt viccelődése sem a felépülést segítette elő.
A túlélésben azért mégis segített - most is, ahogy az élet egyéb területein is - a finom HUMOR (tekintve, hogy a kevésbé finom csak sírást eredményezett), amiben a szülőtárs mindig partner szokott lenni. Diszkrét összevigyorgásaink tárgyai és apropói néha akár morbidnak is tűnhetnek, nem is mindegyik írható itt le. De a műtétre (illetve a szülésre, mert számomra a szülés így néz ki) felkészülés során szétdurrantott vénám, de még a kifelejtett előkezelés is - bár némi rémülettel is töltött el - valahogyan (össze)mosolyogtató is volt. Bizonyára a kedves, de kicsit kelekótya szülésznő személyisége keltette bennünk ezt az érzetet, ugyanakkor viszont csak remélni tudtuk, hogy nem ő lesz a műtősnővér, mert tutira bennem felejtene valamit. (Mondjuk speciel azt hallottam, amikor a végefelé megszámolták az eszközöket és minden megvolt.)
És bár hat órával később talpra vergődve minden voltam, csak úrinő nem (tény, hogy ezek a napok nem erről szóltak), utólag már az ott tapasztaltakon is tudtunk élcelődni.
Az egyik jelenet pedig, miközben nekem az ágy szélén egyensúlyozva folytak a (nem éppen öröm)könnyeim, míg a mindenben támogató apa a fájdalom csökkentése reményében az ágy előtt térdelve tartotta a túl magas ágyról lelógó lábaimat, attól lett utólag inkább pozitív, mint negatív élmény, hogy a vizitre akkor belépő orvosi gárda tagjai meghatódva kommentálták a látottakat.
Ha már műtét, akkor érdemes megemlíteni, hogy az általában ismert egészségügyi viszonyokhoz képest milyen ÚJDONSÁGOKAT tapasztalhattunk meg. A törődés, a figyelem nem sorolandó ide, hiszen az ember érzi, mi szól a fizetős szolgáltatás igénybe vevőjének, és mi jön természetesen a szolgáltatóból (és ez utóbbi személyiség kérdése is), de mégis volt lehetőség a kedves kérdések és együttérzés mellett még rinyálni is minden újabb, fájdalmasnak érzett kezelés fölött.
A műtőben már csak onnan is tudhattam, hogy minden simán megy, hogy az oldott hangulat jeleként - a kellemes zene mellett - félkábán hallhattam, ahogyan hastól lefelé például a motorozásról folyik az eszmecsere, míg a fejem mellettiek hol velem, hol az ott állomásozó apával csevegtek, sőt még a nagyobbik gyerekünk fotóját is megcsodálták.
A talán legnagyobb élményt pedig az adta, hogy a műtőtől kezdetekben húzódozó szülőtárs egy pillanat erejéig szemtanúja volt annak, ahogyan a gyerekünk félig megszületik, és a feje már láthatóvá válik. (Ezen aggódtam egy kicsit a jövőbeni rámnézése okán, de ő azt mondja, tényleg csak arra az egy pontra koncentrált, valahogy a körülmények ott nem számítottak.)
Mivel a második gyermekünk érkezését éltük túl át együtt, mindkettőnkre a MEGLEPETÉS erejével hatott, hogy egy újszülött milyen pici lehet, és igen, leellenőriztem, bármennyire is másképp emlékszünk, a prototípus-gyermek sem volt nagyobb, csak kicsit hosszabb. Mindennek ellenére valahogyan magabiztosabban nyúltunk és nyúlunk ehhez az apró csomaghoz, ahogy nálam sem merült fel a kérdés, ami az elsőnél bizony igen alig öt nap után az éppen dolgára távozó apa felé: "...és ha felébred, amíg nem vagy itt, mit csináljak vele?".
Ezzel egyenes arányban viszont valahogyan nagyon nagyra nőtt a már meglévő gyermekünk, az addig picinek, de legalábbis nagyon kicsinek látott kezek, lábak érzetre több méretet ugrottak, és a tény, hogy beszél (de még mennyit és milyen hangerővel teszi ezt!) és érzéseket változatosan fejez ki, valami csoda számunkra.
Az első napokban valahogyan furcsa volt látni, ahogy a szülőtárs egy, a már meglévőn kívüli másik gyereket szeretget, de most már kezdenek a dolgok a helyükre rendeződni: a babusgatás mindkét gyermekünk felé ajánlott és szükséges, bár a kisebbik hagy ilyen hosszú posztokat is írni néha órákig sem hallat magáról.
Hát így lettünk mi kétgyerekesek. Minden azzal az első tábla csokival kezdődött alig négy éve, és ez lett a vége.
